Aikido – 合気道

Az alapító Tartalom

Uesiba Morihei (japán írásmód szerint 植芝 盛平) (1883. december 14. – 1969. április 26.) az aikidó megalapítója. Egyike a három nagy japán budó mesternek, ma „legyőzhetetlen harcosként” hivatkoznak rá. Tanabe faluban született. Három nővére volt, ő volt az egyetlen fiú a családban. Nagyapja, Kicsiemon, híres harcművész volt.

Fiatalkorában gyenge és beteges volt, apja, Joroku ösztönzésére szumózni, úszni és futni kezdett. Rövid idő alatt roppant erőre tett szert. A tanabei középiskola elvégzése után abakusz (számviteli) főiskolára járt. A diploma után könyvvizsgáló lett, és munkájának elismeréseképp Tokióba akarták áthelyezni, de Morihei felmondott. Elnyomott halászok jogi képviselője lett. Robbanékony természete miatt sokszor összetűzésbe került a törvénnyel, apjának nem kis fejfájást okozva ezzel. 1900-ban, 17 évesen Tokióba ment, ahol nyitott egy kis papír-írószer üzletet, pár alkalmazottal. Tokiói tartózkodása alatt az egyik tendzsin szinjo-rju dzsúdzsucu dódzsóban gyakorolt, de ellátogatott egy Singake-rju iskolába is. Az üzlettel nem sokat törődött, alig egy év után felszámolta. Egy hibásan összeállított diéta miatt skorbutos lett. Hazatért Tanabéba, az otthoni tápláló ételek nyomán hamar felépült.

1903-ban megnősült, Hacu Itogavát vette el. Ebben az évben jelentkezett a hadseregbe, de csak 157 centiméteres magasság felett vettek fel embereket, és Morihei nem felelt meg ennek a követelménynek. Elkezdett edzeni, fáról lefelé lógva, egy nagy követ erősítve magára, nyújtotta gerincét. A következő sorozásnál sikerrel járt, 1903. decemberében a Vakajamai 61. Gyalogezred tagja lett. Az orosz–japán háborúban (1904-1906.) a mandzsuriai fronton teljesít szolgálatot. A háború befejezése után felettesei támogatásukról biztosították és katonai karriert kínáltnak neki, de Morihei visszautasította lehetőséget és hazatért családjához.

Valószínű, hogy a fronton szerzett élmények hatása alatt lett feltűnően befelé forduló, nem találta helyét a világban. Apja biztatására folytatta jagju-rju tanulmányait, melyet még a hadseregben, Maszakacu Nakai dódzsójában kezdett tanulni. 1908-ban mesterfokozatot ért el. Apja a családi birtokon egy dódzsót építtetett, ahova meghívta tanítani Kijoicsi Tadakit (későbbi 9 danos kodokan dzsúdó-mestert), akinek segítségével Morihei tovább finomíthatta harcművészeti technikáját. 1910 végén megszületett kislánya, Macukó.

Egy barátja meghívására Hokkaidóra ment, hogy kiválasszon egy alkalmas helyet a letelepedésre. (Tudni kell, hogy Hokkaidó ekkor Japán szinte teljesen lakatlan és hasznosítatlan vidéke volt, ekkor indult meg telepesekkel történő betelepítése.) A sziget kormányzójával egyetértésben a Hokkaidó északkeleti részén fekvő Siratakira esett a választás. Morihei hazatérését követően rögtön hozzálátott egy kis telepes csoport szervezésének. A csoport igen hamar összeállt, mert Tanabéban ekkor igen nehéz idők jártak mind a halászokra, mind a földművesekre. Az újrakezdésben a majdnem 30 éves Moriheit ismét apja támogatta. 1912. március 29-én elindult a kis csoport új otthona felé.

Évekig nehéz körülmények között éltek, az 1915. év hozott végre jó termést. Hihetetlen energiával vetette magát a munkába, hamarosan köztiszteletben álló vezető lett belőle.

1915-ben találkozott Takeda Szokakuval a daito-rju aiki-dzsucu mesterével. Szokakut a kormányzó hívta meg Hokkaidóra, hogy tanítsa a rendőröket, és segítsen a törvényes rend kialakításában. Az épülő, fejlődő sziget melegágya volt a bűnözésnek. A közbiztonság siralmas volt. Szokaku ekkor találkozott Moriheivel. Találkozásuk előtt Morihei már sokat hallott Szokakuról, s mikor épp Engaruban járt, megnézte Szokaku egy bemutatóját. Ezután 30 nap kemény és intenzív gyakorlásba fogott Szokakuval. Hazatérve egy dódzsót és egy házat épített saját birtokán. Meghívta oda Szokakut, hogy tanítsa. Napi több órát gyakoroltak együtt, de Szokaku még egy csoportot is oktatott.

1917-ben megszületik Morihei elsőszülött fia, Takemori. 1919-ben családját váratlanul hazaküldte, majd röviddel utána örökre elhagyta Hokkaidót.

Még a Hokkaidón töltött évek alatt eljutott Moriheihez egy ajabei új vallás karizmatikus vezetőjének híre. Így hazafelé tartva útba ejtette Ajabét. Részint, hogy imát mondjon apja felépüléséért, részint, hogy találkozzon Oniszaburó Degucsival az omotó-kjó "szent gurujával". Mély hatást gyakorolt az érzékeny Moriheire az omotó-kjó központ légköre, és a "szent guru" személyisége. Apja halála után, 1920-ban gyermekeivel, feleségével és anyjával Ajabéba költöztek. Ez az év csapások sorozatát hozza: elveszíti első szülött fiát, majd meghal újszülött kisfia is. Némi vigaszt jelent számára, hogy 1921. júniusában újabb fia születik: Koecu (mai nevén: Kisomaru). Oniszaburó ösztönzésére harcművészetet kezdett oktatni néhány omotó-kjó hívőnek. Első dódzsóját (Uesiba dzsuku) még saját házában nyitotta 1920-ban. Kezdetben daito-rju aiki-dzsucut tanított, de már ekkor érezhetővé vált Morihei stílusán egy új, más filozófiai alapokon nyugvó harcművészet. Ezt az új filozófiai alapot nyilván valóan az omotó-kjó jelentette. Megváltozott Morihei budó-szemlélete is. Később így fogalmaz a Mester: "Az igazi budó a szeretet munkája. Életet adni minden lénynek, nem pedig gyilkolni, vagy harcolni egymás ellen."

1922 tavaszán Szokaku, bár hívatlanul, de ellátogat Ajabéba, és majdnem fél évig él Morihei vendégeként, szemináriumokat tart az omoto-kjó vezetői és hívei számára. Oniszaburó és Szokaku között egyre feszülő ellentétek kerülnek felszínre. Ennek oka leginkább a két ember merőben eltérő személyisége és felfogása volt a világról. Szokaku távozása előtt Moriheinek "kjodzsi dairi" (segédoktató) fokozatot adományozott. Szokaku fél éves vendégszereplése Ajabéban nem kis anyagi terhet jelentett Moriheinek, pazar ajándékok birtokában távozott az omotó-kjó központból (Oniszaburó például egy igen értékes kardot ajándékozott neki, Morihei több, mint kétmillió forintnak megfelelő pénzt gyűjtött össze számára). 1924-ben Oniszaburó és néhány lelkes követője, köztük Morihei is, Mandzsuriába ment, hogy megvalósítsák Oniszaburó fantasztikus utópiáját: "A Béke Királyságát". Az omotó-kjó sintóista felfogása nem volt elég érthető és népszerű a mandzsuk között, akik leginkább buddhisták voltak. Így Oniszaburó megalakította az omotó-buddhizmust, s követői, Moriheivel együtt voltak a lámák. Az épülő királyság fejének saját magát nevezte ki, és kegyencei lettek a tanácsadói. Ez a szervezkedés hamar feltűnt a mongol hatóságoknak. Rövid úton fölszámolták "A Béke Királyságát", számos vezetőt kivégeztek. Morihei és néhány társa csak csodával határos módon kerülte el a halált, s tért vissza Japánba.

Hazatérve Morihei újra belevetette magát a harcművészetek gyakorlásába. Egyre szemmel láthatóbbá vált Morihei sajátos stílusa. Oniszaburó a legnagyobb élő harcművésznek nevezte, így nem csoda, hogy mindenki őt akarta megverni. Szinte naponta tartott bemutatókat, küzdött meg más mesterekkel. Egyre többen érkeztek Ajabéba, hogy lássák a legyőzhetetlen mestert. Egy napon ellátogatott Moriheihez Sutamó Misimura a Vaszeda Egyetem híres dzsúdó-klubjának mestere. Mikor meglátta Moriheit, kacagásban tört ki, és méltatlankodva jegyezte meg: "Ez lenne a világ legerősebb embere?". A küzdelem sokáig tartott, de Misimura minden támadása nyomán a földön kötött ki. Végül a teljesen kimerült dzsúdós megadón nézett fel az egyik dobás után, és Morihei mosolygó arcát pillantotta meg: "Létezik-e olyan harcművészet, melyben az ember a támadóját mosolyogva vágja földhöz?!".

1925 őszén Isamu Takasita (híres előkelő admirális) egy speciális bemutatót szervez Moriheinek, ahol számos befolyásos ember tetszését és csodálatát nyerte el új stílusa. A lenyűgöző bemutató után meghívják a császári udvarba, tartson egy 21 napos tanfolyamot a császári családnak. Morihei Tokióba utazik, de alig egy hét múlva elhagyja az udvart, mert mélységesen megsértik azzal a váddal, hogy ő egy felforgató omotó-kjós ügynök. Morihei visszatér Ajabéba. 1926 tavaszán Takesita admirális újra ráveszi Moriheit, hogy Tokióba utazzon, de ez alkalommal már családját is magával viszi, egy kis házat biztosítottak nekik a Siba Sirogane kerületben. Első ideiglenes dódzsóját Szinmazu herceg kastélyának biliárdtermében nyitotta. Edzésein szinte tömegek várakoztak a tatami szélén, hogy sorra kerüljenek. Morihei néhány tehetős tanítványa elhatározta, hogy egy hatalmas edzőcsarnokot épít a mesternek. 1931 áprilisában elkészült az új dódzsó, melyet Kobukan néven szenteltek fel. Morihei stílusa még alakulóban volt, így az oktatás távolról sem volt szisztematikus. Gyakran előfordult, hogy megálmodott egy technikát, s még az éjszaka közepén ki akarta próbálni, ezért fölébresztette bentlakó tanítványait, akár hajnali kettőkor is.

A Kobukanban kialakult stílust Morihei aiki-budónak nevezte. Az aiki-budó majd az aikidó megalkotásában, Morihei vallomása szerint, két ember volt a legnagyobb hatással rá: Takeda Szokaku és Oniszaburó Degucsi.

Később Morihei Ivamába vonult vissza, egy régi álma teljesüléséért kezdett dolgozni, egy farm-dódzsót szeretett volna kialakítani. Elkezdődött az aiki-dzsindzsa építése is, melyet 1943-ban szenteltek fel.

Nagyon mélyen érintette Japán belépése a világháborúba, teljesen beteggé tette. Csak a háború befejezése után épült fel teljesen.

A háború után az amerikai megszállók minden harcművészet gyakorlását megtiltották Japánban. Így, bár a tokiói dódzsó megúszta a bombatámadásokat, nem indult újra. Csak néhány tanítvány csatlakozott Ivamán a mesterhez. Titokban gyakoroltak, csak 1948-ban oldották fel a harcművészetekre vonatkozó tilalmat.

Hamarosan elkezdte munkáját Kisomaru Uesiba vezetésével az Aikikai Alapítvány, melynek legfőbb feladata az aikidó népszerűsítése Japánban, majd nemzetközi szinten is. Az o-szenszei a háború után csak nagyon kivételes esetekben tartott bemutatókat, azzal a legjobb tanítványai foglalkoztak. Csak a belső tanítványait oktatta, ez alól is ritkán tett kivételt. Sokat betegeskedett, utolsó bemutatóját már nagyon rossz állapotban, 1969. elején tartotta meg. Majd kórházba szállították, ahol megállapították, hogy májrákja van.

Saját kérésére hazaszállították és április 26-án hajnali öt órakor mosolyogva, ezekkel a szavakkal búcsúzott fiától: "Vigyázz a dolgokra!". (Rá két hónapra hű felesége, Hacu is meghalt.)

„Az igazi harcos mindig három fegyverrel rendelkezik: a békesség ragyogó kardjával; a bátorság, bölcsesség és barátság tükrével; valamint a megvilágosodás értékes drágakövével.” – Uesiba Morihei

Az aikidó (合気道, nyugaton Aikido, Aikidō) tradicionális alapokra épülő modern, japán harcművészet. Alapítója Uesiba Morihei, ismertebb nevén O-szenszej, azaz „Nagymester”, „Nagy tanító”.

Az aikidó gyakorlati technikái a kifinomult mozgáson, az ellenfél erejének érzékelésén és elvezetésén, valamint annak szétszórásán vagy az ellenfélre való visszafordításán alapulnak. Az Alapító (Uesiba Morihei) megfogalmazása szerint az aikidó egy olyan Út, amellyel le tudjuk győzni a konfliktusokat magunkban, és amellyel békét teremthetünk a Világegyetemben. Ennek megfelelően az aikidó gyakorlása során nem létezik ellenfél vagy ellenség, hanem partner van, akit vezetnünk és irányítanunk kell. A gyakorlónak tehát nem a pusztításra, hanem minden esetben az építő jellegű konfliktuskezelésre kell törekednie.

Alapítása
Uesiba Morihei, az Alapító fiatal korában számos harcművészetben szerzett magas szintű tapasztalatot. Ezek közül a Takeda Szókakutól tanult Daitó-rjú Dzsú Dzsucu és a Jagjú Sinkage-rjú Kendzsucu hatásai, valamint a kínai belső irányzatok közül ismert Pakua Csang kitérő mozgástechnikái a legszembetűnőbbek. Az alapító spirituális fejlődésére – a harci gyakorlatok mellett – jelentős befolyással volt az, hogy az Omoto-kjó nevű sintó szekta követőjévé vált. A szekta célja a „Béke Királyságának” megalapítása volt, amelyet Mongólia területén szerettek volna felépíteni. Ez a szellemi hatás az aikidóban is jelentkezik. Ó-szenszej ennek hatására ismerte fel, hogy a budóban a harcművészetek gyakorlása és a filozófiai, spirituális tanítások ismerete egyaránt fontos. Az aikidó alapelvei a későbbiektől szorosan a taoista világképre épülnek, s ahogy Uesiba Morihei is sokszor hangsúlyozta: az aikidó megvalósítása során elengedhetetlen a jin és jang kölcsönhatásának a megismerése, és a gyakorlatban történő alkalmazása.

Jelentése
Az aikidó hagyományos írásjegyei
Az aikidó szót három ideogramma alkotja:

• Az AI jelöli az egységet, az egyesítő cselekvést, az egyesülést, a harmóniát;
• A KI írásjele a rizsfőzés során felszálló gőzt jelképezi, így a levegőhöz, a légzéshez, az életerőhöz kapcsolódik. A távolkeleti gondolkodásban a KI az univerzumot átható egyetemes energiát jelenti;
• A DÓ két részből álló, egy fejet, valamint az előre haladó mozgást ábrázoló ideogramma, mely egy járás közben az útját fürkésző emberként értelmezhető; ezt általában ösvénynek, útnak, az emberiség szolgálatában végrehajtott feladatnak fordítják.

A védekezés etikája
Az aikidó gyakorlásának kulcsfontosságú, alapvető eleme a védekezés etikájának ismerete; ez az, ami O-szenszej művészetét a harcművészetek többségétől megkülönbözteti.
A védekezés etikája az alábbi négy szintre osztható:

• A gyakorló provokáció nélkül, saját maga kezdeményezi a támadást, és megöli a másikat. Provokáció nélküli, agresszióból eredő közvetlen támadás – a négy fázis közül erkölcsileg ez képviseli a legalacsonyabb szintet. A harci módszerek ismerői közül például a nindzsák dolgoztak ilyen szellemben.
• A gyakorló nem közvetlenül támadja meg a másikat, hanem kiprovokálja, hogy az támadjon. Erre a gyakorló megsemmisítő erejű védekezéssel reagál, megöli a támadót. Erkölcsileg csupán leheletnyi választja el az előzőtől. Sok példa van erre, az erő fitogtatásából eredő kihívásos küzdelmek hasonlóak ehhez.
• A gyakorló békés szándékú: nem támadja, nem provokálja a másikat – viszont mikor a másik váratlanul megtámadja őt, nem kíméli a támadót, csak a saját biztonságára és épségére gondol, miközben súlyosan megsebesíti vagy megöli a támadóját. Ez a viselkedés ismerős a legtöbb japán és kínai harci módszerben, és a szamuráj hagyományokban is. Miközben a gyakorló saját magát védi a sérülésektől, a módszere a másik elpusztításával jár.
• A gyakorló békés szándékú: nem támadja, nem provokálja a másikat – viszont mikor a másik váratlanul megtámadja őt, olyan szakértelemmel és kontrollal védi meg magát, hogy a támadónak nem kell meghalnia, sőt mégcsak súlyosan megsérülnie sem. A támadót ellenőrzése alatt tartva lehetőséget teremt a helyzet legjobb megoldására. Az aikidó célja ez utóbbi harcművészeti elv gyakorlati megvalósítása.

Gyakorlás
Az aikidó gyakorlása többnyire páros helyzetekben zajlik. Az egyik fél (az úgynevezett uke) egy meghatározott támadást indít a másik fél irányába. A másik fél (tori vagy nage), – eleinte egy meghatározott technikával, majd később szabadon választott módon (dzsiju-vaza - szabad harc) – semlegesíti a támadó fél akcióját. A tori jelentése az a fél, aki a technikát végrehajtja; az uke jelentése pedig az a fél, akin a technikát végrehajtják.
A gyakorlás történhet állóhelyzetben (tacsi-vaza); szeizában, vagyis térdelő ülésben (szuvari-vaza); illetve úgy, hogy az uke álló helyzetből támad a szeizában lévő torira (hanmi-hantacsi-vaza).
Az uke által végrehajtott támadás lehet fogás, ütés, vágás, rúgás, történhet szemből és hátulról. Mivel az aikidó nem támadó jellegű harcművészet, a gyakorlás során ezen támadásokra nem fektetnek akkora hangsúlyt, mint a többi harcművészetben. Ugyanakkor az őszinte és erőteljes támadások a feltételei annak, hogy az aikidó-technikákat helyesen lehessen gyakorolni.
Az aikidóban nem rendeznek versenyeket, hanem bemutatókon népszerűsítik a harcművészetet, a tanulók pedig a folyamatos munkájuk értékelésével és a vizsgagyakorlatok bemutatásával léphetnek magasabb fokozatra.
Az aikidó gyakorlásának másik pillérét a fegyveres gyakorlatok jelentik. Az edzéseken használt fegyverek fából (ritkábban műanyagból) készülnek; ilyenek a bokken (fakard), dzsó (bot), illetve tantó (fából készült, kés alakú gyakorlófegyver). A bokkennel való gyakorlást aiki-kennek, a dzsóval való gyakorlást aiki-dzsónak nevezik.
Az aikidóban számtalan kidolgozott technika van, ezeknek pedig több ezer változata ismert. A védekezést fogások, csavarások, leszorítások és dobások által valósítja meg a gyakorló. Ezen túl pedig a gyakorlás célja nemcsak az, hogy az adott technikák használatát minél jobban megtanulja a gyakorló, hanem az is, hogy rajtuk keresztül megértse azon elveket, amelyek az aikidó lényegét jelentik, s amelyek által később megszabadulhat a technikák alkalmazásának kötöttségeitől.
A helyes távolság megtartása, az időzítés, a saját stabil állapot megtartása, az ellenfél kibillentése, a támadó erejének elvezetése, a testi-lelki és szellemi egyensúly megvalósítása – mind az aikidó alapvető elveit jelentik.


O-szenszei legfontosabb szabályai az aikidó gyakorlására


• Az aikidó egyetlen csapással dönt életről és halálról, ezért a tanítványoknak gondosan kell követniük instruktoruk tanításait, és nem szabad vetélkedni, hogy lássák, ki a legerősebb.
• Az aikidó egy olyan út, ami megtanít több ellenséggel bánni egyszerre. A tanítványoknak képezniük kell magukat, hogy ne csak előre, hanem minden oldalra tudjanak figyelni.
• Az edzésnek mindig kellemes és vidám légkörben kell folynia.
• Az instruktor csak egy kis szemszögét tanítja a művészetnek. Sokoldalú alkalmazásait minden egyes tanítványnak magának kell felfedeznie szüntelen gyakorláson és edzésen keresztül.
• A mindennapi gyakorlásban először kezdd a tested megmozgatásával és aztán haladj az intenzív gyakorlás felé. Sose erőltess bármit természetellenesen vagy észszerűtlenül. Ha ezt a szabályt követed, akkor még az öregek sem fognak megsérülni, és kellemes és vidám légkörben folyhat a gyakorlás.
• Az aikidó célja a test és a lélek edzése, őszinte és komoly emberek kifejlesztése. Mivel ezeket a technikákat csak a beavatottak tanulhatják, ne áruld el másoknak, mert az lehet a következménye, hogy gengszterek kezdik el használni.

Szellemi háttér
Az aikidó gyakorlásának célja a test és az elme fejlesztése, valamint az Univerzum valódi természetének és mibenlétének a megértése. Amennyiben ez sikerül, az egyén összhangba kerül a világmindenséggel, s az így keletkező harmónia kioltja, feloldja azt a feszültséget, amit a támadó szándék hozott létre. Az aikidóban tehát nem arra kell törekedni, hogy felülkerekedjünk az ellenfelünkön, hanem arra, hogy összhangba kerüljünk vele, és a harmóniával kioltsuk a diszharmóniát. A technikák tehát nem harci technikák, nem a pusztítás a céljuk, hanem a partner és ezáltal önmagunk megismerésének, s a világegyetem megértésének eszközei.
"Változtasd meg az érzékelésed arról, hogy valójában hogyan is néz ki és működik a világegyetem. A harci technikákat alakítsd a tisztaság, jóság és szépség hordozóivá, és sajátítsd el ezeket magas szinten. Amikor az eget, földet és emberiséget összekötő, mindent harmóniába hozó kard testet ölt, az ember felszabadul, és képessé válik megtisztítani és keményen alakítani önmagát."
"Ne gondolkozz a technikán, ha feltűnik az ellenfél! Ha így teszel, ez azt bizonyítja, hogy túlságosan leköt téged! Az aikidóban ha létezik ellenfél, valójában mégsem létezik. Mivel voltaképpen egyek vagytok, ha te mozdulsz, ő követ téged. Tehát, ha úgy mozogsz, ahogy azt te szeretnéd, az »ellenfél« veled együtt mozog."

Aikido szótár forrás

A dojonak [kiejtve: dodzsó] nevezzük azt a helyet, ahol a gyakorlás folyik. Iskola, tanterem, templom is egyben, ezért a dojoban ehhez megfelelően illik viselkedni. Az állandó dojok része egy kis oltár is. A távolkeleten a dojoban történő bármilyen cselekvésnek szigorú szabályai vannak, melyeket be kell tartani. Ezek egy része az öltözködésre, másik része a követendő magatartásra vonatkozik.
A nyugati kultúrák a szigorú szabályok betartásától eltekintenek, de van néhány olyan szabály, amit illik betartani. Ezek közül néhány:

• A dojoba lépés előtt a bejáratnál - ha a dojo üres, akkor is - meghajlunk.
• A tatmira lépés és a tatamiről történő lelépés előtt a tatami felé (befelé) meghajlunk. Természetesen, ha edzés közben kell lelépni, majd visszalépni, nem kell meghajolni!
• Amikor az edzés elején először lépnél a tatamira, háttal állva a lábbelidet helyezd el a többi mellé, fordulj meg, hajolj meg, utána seiza-ban hajolj meg az Alapító képe, vagy az oltár felé.
• Kilépés előtt, ugyan úgy arccal befelé meghajlunk, és hátra felé lépünk ki a dojóból.
• A tatamipakolás minden gyakorlónak egyformán kötelessége. Ki-ki erejének megfelelő méretű tatamit válasszon.
• Gyakorlás alatt a dojoba belépni és onnan távozni csak a gyakorlást vezető engedélyével szabad.
• Mindig kövesd a gyakorlást vezető utasításait!
• Ha az edzésen nem kívánsz részt venni, a tatmin kívül foglalj helyet. Beszéddel, megjegyzésekkel, nevetéssel, telefonálással ne zavard a többiek gyakorlását.
• A dojoba utcai cipőben - ha lehetőség van rá - nem lépünk be. Hozzunk papucsot!
• A tatamira csak lábbeli nélkül szabad lépni!
• Ügyelni kell arra, hogy a tatami tiszta maradjon. Ha piszok (esetleg vér) kerül rá, le kell törölni.
• A tatmin enni, inni nem szabad. Van dojo, ahol inni (enni pedig főképp) is csak a dojon kívül lehet.
• Öltözeted legyen rendezett. A szakadt edzőruha (gi) balesetveszélyes. Ha gyakorlás közben elszakadt, a következő alkalomra javítsd meg.
• Ruházatod és tested is legyen tiszta, körmeid legyenek rövidre vágva. Ha sérülésed van, kösd be, ragaszd le.
• Ne feledkezz meg a lábaidról sem!
• Ha bőrbetegséged van, különösen óvd magad és társaidat, ha fertőző, társaid érdekében a gyógyulásig ne gyakorolj.
• Egyéb sérülések esetén inkább pihentesd a sérült tagot, mintsem később nagyobb bajod legyen.
• Ha rosszul érzed magad, elszédültél, megsérültél jelezd a gyakorlás vezetőjének.
• Ha társadon látod, hogy rosszul van, megsérült, jelezd a gyakorlás vezetőjének.
• Az edzések elején és végén van idő beszélgetni, de gyakorlás közben ne beszélgess. Hidd el, nem tudsz odafigyelni arra, amit gyakorolsz!
• Ha kérdésed van jelentkezz, és várd meg amíg a gyakorlást vezető megszólít!
• A technikák gyakorlása előtt és a végén partnert meghajlással köszöntjük.
• Ha figyelmes vagy az elején mondhatod "onegájisimász" - kérlek (gyakorolj velem), a végén "dómó árigátó" - köszönöm szépen
• Más fegyveréhez csak akkor nyúlj, ha előtte engedélyt kértél. A gyakorlás közben "kapott" fegyverre ez nem vonatkozik.
• ... még vagy ezer más dolog ... Figyeld azokat, akik fehér ruhában vannak, régóta gyakorolnak, próbáld meg utánozni őket.